A gépírástól a jogszabályírásig
Idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft (FSZK). A jubileum alkalmából olyan magánszemélyeket, családokat kerestünk meg, akik napjainkban is előnyét élvezik a Társaságunk által kezdeményezett fejlesztéseknek, támogatott programoknak. Életutakat, sorsokat, történeteket kerestünk a poros és sokszor személytelen akták, mappák mögött. Így jutottunk el többek között dr. Orbán Szabolcs történetéhez is, aki az elemi rehabilitáció keretében sajátított el olyan tudásokat, amelyek olyan kapukat is kinyitottak előtte, amik addig esetleg zárva voltak.
A FSZK számos pályázati programot indított, rengeteg mindennel foglalkozott az elmúlt 20 évben. 2017-re elértük a 120 fős létszámot, többnyire az irodánkban ülve módszertanokat írunk, kiemelt programokat valósítunk meg, Európai Uniós forrássokkal dolgozunk. Igyekszünk sokat menni a terepre, hogy minél többször legyen alkalmunk a valós életben találkozni azokkal az emberekkel, akikért nap mint nap dolgozunk, akik életének a jobbítása célunk.
Fontos, hogy a mindennapi munkánk során, az esetleges nehezebb, nagyobb kihívásokat tartogató napokon is emlékeztessük magunkat időről időre arra, hogy mit miért csinálunk. Hogy ezeket a fejlesztéseket, programokat azért valósítjuk meg, hogy 5-10-20 év múlva legyenek olyan érintett személyek, szülők, családtagok, akik ha bajban vannak, tudjanak kihez fordulni, tudjanak honnan segítséget kérni és kapni. Ez Társaságunk küldetése, és ennek tudatosítására, mélyebb, bensőségesebb, hitelesebb megélésére gyűjtöttük össze az alábbi nagyon személyes, helyenként megható és szívhez szóló történeteket.
Jelen cikkünk főhőse, dr. Orbán Szabolcs életútja egy igazi filmbe illő sikertörténet. Szabolcs a magyar törvényalkotás egyik felelős alakjaként az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik, mint osztályvezető. Jogszabályi szövegeket ír, társtárcákkal, szakmai szervezetekkel egyeztet, különböző jogszabályok előkészítését végzi. Mindezt mellékesen látássérült emberként. Bár még csak 33 éves, de nehéz, akadályokkal teli utat járt be, mire ide jutott. És az akadályok leküzdésében segítséget jelentett neki mindaz a praktikus tudásanyag és tapasztalat is, amelyet az elemi rehabilitáció keretében szippantott magába.
„Lábatlanon jártam általános iskolába. A 3. osztályban kezdődött a látássérülésem, és onnantól rohamosan romlott a látásom. Hamarosan már szinte egyáltalán nem láttam” – fog története elmesélésébe Szabolcs. „Az általános iskolában nagyon szerettek engem, és nagyon támogató, segítő környezet vett körül. Ott nem is éreztem, vagy fogtam föl igazán, hogy nekem bármilyen fogyatékosságom lenne. Engem is vittek mindenhova kirándulni, focizni stb., mindenben részt vettem, ugyanúgy, mint a többiek. Később szembesültem csak azzal, hogy mekkora szerencsém volt, mert ez sajnos nem mindenhol van így.”
„A gimnáziumban is nagy szerencsém volt a közösséggel, itt is rengeteg segítséget kaptam és viszonylag hamar sikerült beilleszkednem. Utána viszont az egyetemen várt rám a nagy pofon! Tele voltam tudásszomjjal, és nem volt tankönyv! Nagyon más volt a tanárok hozzáállása ahhoz képest, amit addig megszoktam. Hiába kértem elektronikusan elérhető tananyagokat, többnyire elhajtottak. A kiadókat is felkerestem, de ők is elutasították a kérésemet. Nem tudtam, mitévő legyek, ezért halasztottam egy évet, amit arra használtam fel, hogy felvértezzem magam fogyatékosságügyi ismeretekkel. Ekkor szembesültem igazán a fogyatékosságommal. Addig egy látóként gondolkodó látássérült voltam” – meséli.
Itt jegyezzük meg, hogy azóta megvalósult egy, az FSZK által elindított jegyzetelő szolgálat névre hallgató modellkísérlet, amelynek keretében látó és halló egyetemista fiataloknak tudtunk fizetni némi ösztöndíjat azért, hogy mozgás-, hallás- és/vagy látássérült csoporttársaiknak jegyzeteket készítsenek a számukra megfelelő formátumban, amikből tanulni tudnak. Szabolcs idejében ez a szolgáltatás – abban az intézményben, amelyben tanult – sajnos nem volt elérhető, ezért nagy erőfeszítések árán tudta elvégezni az egyetemet. A nehézségeket nem a tanulási készségei okozták, hiszen Szabolcs egészen kimagasló tanulási készségekkel rendelkezik (2003-ban az egész országban az övé volt a legjobb történelem érettségi), sokkal inkább az, hogy az intézmény, amelyben tanult, nem volt eléggé felkészülve a támogatására. Rengeteg energiáját emésztette fel az, hogy egyáltalán számára feldolgozható formában hozzájusson azokhoz az anyagokhoz, amelyekből a tananyagot el kellett sajátítania.
Végül ezt az akadályt is sikerrel vette, és 2010-ben kézbe vehette jogi diplomáját. Ezután következett a következő megugrandó akadály: az álláskeresés. „Nem ringattam magam hiú ábrándokba. Tudtam, hogy fogyatékos személyként nagyon nehéz lesz munkát találnom. Amúgy sem volt könnyű abban az időszakban, mert a válság is jelen volt, ráadásul akkortájt nagyon telített volt a jogász szakma. Nem indultam tehát túl jó esélyekkel, de több mint 500 helyre beküldtem az önéletrajzomat. A legtöbb helyről vissza sem jeleztek, és elég reménytelennek tűnt a helyzet. Nem adtam fel, próbáltam mindenféle segítségek, lehetőségek után nézni. Így kerültem kapcsolatba a Szempont Alapítvánnyal is. Ott egy kifejezetten látássérülteknek szóló álláskereső klubba kezdtem el járni, ahol önéletrajzírást, önmarketinget stb. tanultunk. Végül is rajtuk keresztül sikerült először elhelyezkednem egy bevásárlóközpontban, mint raktáros. Nem volt ezzel probléma, én azt is szerettem csinálni, közben pedig angolul tanultam, és küldözgettem tovább az önéletrajzomat mindenfelé.”
„Rengeteg olyan dolgot tanultam meg ott, amit a későbbi életem során hasznosítani tudtam, és amik tényleg nagyon fontosak voltak ahhoz, hogy például az ember egy munkahelyre bekerülve jól és hasznosan dolgozzon.”
„Ekkor, szintén a Szempont Alapítványon keresztül találkoztam az elemi rehabilitációs szolgáltatással is. Rengeteg olyan dolgot tanultam meg ott, amit a későbbi életem során hasznosítani tudtam, és amik tényleg nagyon fontosak voltak ahhoz, hogy például az ember egy munkahelyre bekerülve jól és hasznosan dolgozzon. Informatikai oktatásra jártam ott, megtanultam gépírni, elsajátítottam a JAWS (képernyőfelolvasó szoftver) használatát, megtanították, hogyan közlekedjek fehér bottal, de még olyan hétköznapi műveleteket is elsajátíthattam, mint a varrás vagy a vasalás. Ilyesmiket tanultam ott, és tényleg sokat tett ez hozzá az akkori fejlődésemhez” – mondta el Szabolcs azzal kapcsolatban, hogy mit adott neki az elemi rehabilitáció.
És hogy meddig maradt a bevásárlóközpontban, mint raktáros? „Nem sokáig. Két hónap se telt el, és egyszer csak csörgött a telefonom, a Minisztériumból kerestek. Ez egy csütörtöki napon volt. Ültem a raktárban, és a sok-sok kudarc és csalódás hatására addigra szinte teljesen le is mondtam arról, hogy valaha hasznát veszem még a jogi diplomámnak. Addig, ha be is hívtak valahova állásinterjúra, ott gyakorlatilag kijelentették, hogy de hát én a fogyatékosságom miatt nem tudnám ellátni az elvárt feladatokat. A Minisztérium más volt. Ők megkértek, hogy mutassam meg, hogyan tudnám elvégezni a feladatot, amit kérnek tőlem. Megmutattam, ők pedig azt mondták, hogy hétfőn kezdhetek. Ez egy pénteki napon volt. Annyit kértem, hogy legalább hadd mondjak fel az előző helyemen, ahol ugye próbaidőn voltam. Így végül kedden mentem be először dolgozni a Minisztériumba. Nagyon hálás vagyok nekik, mert ők megadták nekem a lehetőséget, hogy bizonyítsak.”
A legnagyobb sikerként én azt élem meg, hogy itt nem úgy tekintenek rám elsősorban, mint látássérültre. Itt úgy tekintenek rám, mint Szabolcsra, aki mellesleg látássérült.
1,5 év után kaptam az első kitüntetésemet, egy miniszteri elismerő oklevelet, aztán kb. 3 év után kineveztek osztályvezetőnek. Azóta is ebben a tisztemben dolgozom, és nagyon jól érzem itt magam. Nagy örömömre szolgál, hogy részt veszünk a Fogyatékkal Élő Hallgatók Közigazgatási Ösztöndíj Programjában is, ahol én operatív testületi tag vagyok. Most is van épp egy mentoráltunk, Bence, aki teljesen vak. Az előző félévben például 3 látássérült mentoráltunk is volt. Jó érzés fiatalokkal foglalkozni, segíteni nekik és átadni azt a tudást, amit az évek alatt magamba szívtam, akár az elemi rehabilitációs képzéseken, akár a munkámon keresztül, a mindennapi életben.”
