Lakásból otthon Kaskantyún: interjú Lászlóval
László, a Leánder Otthon lakója, 11 társával együtt több mint egy éve beköltözött a Kaskantyún épült első támogatott lakhatásba. Az otthon esetfelelősével, Petróczi Györgyivel közösen meséltek a TÁRS projekt intézményi koordinátor munkatársának – Tóth Péternek – a látható és érezhető életminőség változásról, amin a lakók keresztül mentek az elmúlt időszakban.
A kaskantyúi Leánder Otthon lakói már az otthonuknak tekintik azt a 12 fős támogatott lakhatás házat, ahová 2019-ben költözhettek be. Összeszokott lakóközösség lettek és mindeközben tervezik, szervezik saját életüket is. Petróczi Györgyi, a ház esetfelelőse látja igazán a kemény munka eredményét, hiszen a kezdetektől fogva nyomon kísérte a 12 lakó életét. Véleménye szerint az ellátottak egyre önállóban vezetik a háztartást: főznek, mosnak, takarítanak, mint ahogy azt bárki más az otthonában teszi. Mindemellett a település közösségi életében is részt vesznek, vendégeket fogadnak, aktív közösségi életet élnek.
A támogatott lakhatás egyik lakója, Zoltán korábban már elmesélte történetét. Most a mellette lévő szobában élő Lászlót ismerhetik meg, aki szintén nyitott volt a beszélgetésre. A bemutatkozás során kiderült Lászlóról, hogy 35 évig Kiskunhalason élt, ahol a Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági Szakiskola tanműhelyében, a kollégiumban dolgozott. Feleségétől elvált, később a szülei meghaltak, majd egy epilepsziás rohamot követően pszichiátere javasolta számára a környezetváltozást. Így került több mint 7 évvel ezelőtt Kaskantyúra, a Harmónia Integrált Szociális Intézménybe.
Volt valami, ami nagyon más volt a nagyintézményben, mint az azt megelőző időszakban?
Itt Kaskantyún a teljes absztinencia tartása nekem a kezdetektől nem volt gond és most sem az. Ezt megelőzően nagyobb volt a kísértés.
Mit gondolt, amikor kiderült, hogy új házba költözik?
Hasonló helyen dolgoztam, mint a nagyintézmény. Meg tudtam érteni a másikat. Nekem az nem volt szokatlan, hogy sok ember van együtt és alkalmazkodni kell. A Leánder Otthonban 2 ágyas szobában vagyok. Itt nagyobb a csend, mint ott. Az a jó, hogy magammal hozhattam a saját szivacsomat. Itt van saját konyha, ami nagyon jó. A nagyintézményben azért nagy volt a zsúfoltság. Itt jobb, hogy kevesen vagyunk. Lassan mindenki megtalálta a helyét, lassan mindenki megtanulta az itteni életet. Senkire sem kell rászólni, figyelünk egymásra. Nagyobb szabadságot ad a támogatott lakhatás. Jobban mehetünk oda, ahová szeretnénk. Itt, ha akarok és igazodok a buszhoz, el tudok menni Kiskőrösre, strandra, boltba miegymás.
Mi vagy ki segített abban, hogy az új házban otthon érezze magát?
Most már tényleg az otthonomnak tekintem. A gyerekeim külföldön élnek. Menni oda nem tudnék. A nővérem Keszthelyen lakik, az nekem távol van, meg ő szeret egyedül lenni, egy évben körülbelül három alkalommal találkozunk azért egymással. Van, hogy kirepülök fapadossal a gyerekeimhez pár napra és jövök vissza. Jövök ide haza.
Hogy telnek a hétköznapok a Leánder Otthonban?
Munkával telnek. Egy konyhán dolgozom, a zöldség előkészítőn. Majdnem 71 vagyok, így 4 órát dolgozom általában. Jó hogy van munkám, mert nem kezdek el itt befáradni, unatkozni. Az én hozzáállásom az, hogy szórakozásnak kell felfogni azt is. Ügyeket is intézek például a bankkal, mert van hosszú távú előtakarékosságom. Ebben én előre gondolkodok, hogy meglepetés ne érjen.
Mi az, amit a többi lakóval együtt csinálnak a szabadidejükben?
Tavasszal a ház körül a kertet. Amúgy kártyázni szoktunk, 21-ezni meg a lányok römizni. A reklámújságokból a többiekkel együtt megbeszéljük, mit érdemes, mi van és mit vegyünk, aztán meg is vesszük.
Végül mit üzenne azoknak, akik kiköltözés előtt állnak?
Bátran vágjanak bele, lehetőség szerint tegyék félre a saját problémáikat és kezdjenek el közösen gondolkozni. Mindenki különböző helyeken dolgozik, más-más időszakban. Mikor mindenki visszajön, akkor beszéljük meg a közös dolgokat. Ez most itt per pillanat olyan, mint egy gyémánt – csiszolódunk össze.
